Hiszem, hogy a színház feladatai ma nem fejeződnek be a színpadon. Saját eszközeinkkel és tudásunkkal folyamatosan törekednünk kell arra, hogy fenntartsuk a társadalmi diskurzust, megmozgassuk a fiatalokban a nyitottságot, a világunk felé rejlő érdeklődést és egyáltalán: hozzájáruljunk a saját magáért és a közösségért aktívan cselekedni képes, társadalmi kérdésekre érzékeny sokaság megteremtéséhez. Ennek jegyében indítottuk 2016 tavaszán az Autonómia Alapítvánnyal közösen Eltáv nevű civil felzárkóztatási programunkat, melyben a Heves megyei Szúcs-bányatelep roma közösségével dolgozunk a helyiek mentális és fizikai szegregációjának oldásán.

A szerteágazó programban gyerekek és felnőttek, szúcsiak és budapestiek, színészek, nézők és diákok egyaránt részt vesznek, s reményeim szerint olyan találkozásokra kerül sor, olyan pillanatok születtek és születnek, melyek életeket változtatnak meg.

Nyár elején Szilágyi Lenke fotóművészt kértük meg, hogy a szúcs-bányatelepi pillanatképeket megörökítse. A kiállítást figyelemfelkeltésnek is szánjuk, bízva abban, hogy a Katona értékeit magukénak valló nézőink közül is minél többen állnak az Eltáv vagy hasonló vállalkozás mögé.

A fotók természetesen nem tükrözik azt a rengeteg és kitartó munkát, amit az Eltáv résztvevői végeznek. Külön szeretnék köszönetet mondani Béres Tibornak az Autonómia Alapítványtól, a szúcs-bányatelepi Suha Lászlónak, aki nélkül nem létezne a program és Végh Ildikónak, aki a Katona részéről a projektet vezeti.

Máté Gábor

Az első budapesti kirándulásunkon, amikor megérkeztünk, egyszer csak szinte az összes gyerek rátapadt a busz ablakaira és rácsodálkoztak valamire. „Te, szerinted mi lehet ez a nagy sárga valami?” – kérdezték egymástól.

Sokan közülük akkor láttak először villamost.

Életem nagy részét Szúcs-Bányatelepen éltem le, ahol a mélyszegénységhez mérhető probléma a „külvilágról” való kép, információ gyakorlatilag teljes hiánya, illetve az ebből fakadó motiválatlanság: az emberek nem látják, nem tudják, hogy másképpen is lehet élni, gondolkozni, cselekedni.

A Katona és az Autonómia kaput próbál nyitni a külvilág felé, megmutatni azt, hogy létezik másik út. Az elmúlt másfél év jól mutatja, hogy kellett ez a szikra a telepen élőknek: a kezdeti izoláció és érdektelenség oldódni kezdett. A gyerekekben élő kíváncsiság gyorsan megmutatkozott és előbb-utóbb a felnőttek nagy részében is szűnni látszik a zárkózottság, elindult egyfajta közösségi élet. Megjelentek a tenni akarás jelei.

Sajnos nem hiszek a csodákban. Ahhoz, hogy tartós és széleskörű változásokat érhessünk el az itt élők életében – vagy még inkább: gondolkodásában –, nem elég kettő, három vagy öt év. Még nem látjuk, mi történik majd, amikor elvesszük a mankót, de bízzunk az elkezdett munkában és az utánunk jövő generációkban!

Suha László
Az Autonómia Alapítvány koordinátora, helyi lakos

Mint minden munkánkban, a legnagyobb kihívást itt is a résztvevők motiválása jelenti. Annak a kitartó sulykolása, hogy nem kívülről fog érkezni a segítség, hanem maguknak lehet és kell tenni azért, hogy jobb legyen az élet. Ebben tudunk mi, a Katonával segíteni, de ehhez először az kell, hogy maguk tűzzenek ki célokat és higgyék el, képesek lépni előre. Persze nehéz ügy ez, mert könnyen elfeledtethetik ezek a mondatok a többségi társadalom és a politika felelősségét.

A Bagólyukban és a környező településeken végzett munkánk egy másik jellegzetessége a bizalom hiánya és ahogy a helyiek mondják, „a pletyka”. Mert szinte minden konfliktus abból fakad, hogy valaki nem tud valamit. Vagy nem pontosan tudja azt. Ahogy flancolva mondanánk, az „információs aszimmetria”. Ha valaki nem tud valamit, akkor azt a hiányzó információt kipótolja valahogy, nagyjából úgy, hogy önmagát védje, előnyös színben tüntesse fel. Kialakul egy történet („narratíva”), ami a többi abban szereplő személy részére jobbára elfogadhatatlan, mivel „nem is úgy van az”. Ha lenne bizalom, akkor ezekben a történetekben (pletykák) a többi szereplő is pozitív szerepet tölthetne be. Támogatóit. Ehelyett mindenki mindenki ellen.

Rettentően egyszerűen hangzik, mi miben tudunk segíteni, de annál nehezebb rutinná tenni: kérdezni kell. Ha valamit nem tudunk, nem értünk, bosszant, akkor kérdezzünk rá. Prekoncepció nélkül. Illetve azzal az előfeltevéssel, hogy nem feltétlen mindenki mindig a rosszra törekszik.

Sokat ültünk eddig a bagólyukiakkal együtt és legtöbbször nyelvtanórát tartottunk. A kijelentő és felkiáltó mód mellett a kérdő mód használatát gyakoroltuk.

Béres Tibor
programfelelős, Autonómia Alapítvány

Évekkel ezelőtt egy vidéki, nagyrészt romákból álló osztály, illetve egy „pesti” elitgimnázium diákjainak szerveztem közös programot. Egyáltalán nem működött a dolog: akkora kulturális szakadék tátongott közöttük, hogy gyakorlatilag nem tudtak mit kezdeni egymással. Mintha nem is egy országban élnének és nem egy nyelvet beszélnének.

Aztán jött Szúcs és az Eltáv, ahol terveink szerint hasonló találkozásokra kerül sor. Az elején tartottam attól, mit hoznak ezek a találkozások. Vagy milyen lesz, amikor a segítőink, színészek, civilek, azaz idegenek érkeznek a telepre? Aztán kiderült: ezek voltak a legjobb pillanatok.

A lehető legtermészetesebben, magától értetődően történnek meg a találkozások – mindenki kellő nyitottsággal és kíváncsisággal viszonyul a többiekhez.

Szeretek Szúcson lenni a foglalkozásokon túl is. Csilláéknál kávézni, Erikáéknál hallgatni, ahogy Bandival húzzák egymást, enni Zsuzsa mama lángosából, gubbasztani a hokedlin Zsuzsikával, beszélgetni Lacival, mi lesz a telepen egy év múlva, és persze a többiekkel is; Jóskával, Mikiékkel, Manóékkal.

Jó ott lenni. Magától értetődő.

Másfél évvel korábban minden foglalkozás első fél órája azzal telt, hogy sorra jártam a telep házait a gyerekekért. Emlékszem, a kamaszokért a tyúkól mögé kellett mennem, oda bújtak előlem. Ma már szemrehányóan megjegyzik, ha néhány percet kések.

Hidegkúton táboroztunk, a hatéves Jázminnak nem jutott hely a lányok hálószobájában, sírt, mert nem akart külön aludni. Mészáros Blankával nekünk sem jutott hely a turistaházban, ezért egy sátorban aludtunk a ház mellett. Jázmin is hozzánk költözött. Ő volt hármunk közt a legérettebb. Az esti mesénél nagyon éber volt. Ha egy-egy hosszabb mesét meguntunk a felénél, nem hagyta annyiban. A „holnap folytatjuk” sosem működött, de reggel, amikor mi még épp ébredeztünk, Jázmin már rendet csinált a sátorban, elővette a fogkeféjét és a tiszta ruháit. Idén elkezdte az általános iskolát. Ha nem Szúcson születik, bármi lehetne belőle: orvos, tanár, tűzoltó vagy állatidomár.

Végh Ildikó
az Eltáv program vezetője, Katona József Színház